Érdekes a politikai uborkaszezon. A parlament ilyenkor nem ülésezik, nincsenek fontos napirendi kérdések. Valahogy kevés az aktuálpolitikai történés is. Hacsak nem tekintjük annak a sajnálatos terrortámadásokat, amik az utóbbi hetekben rázták meg Európát. Ilyenkor valahogy az ember nem annyira foglalkozik politikával. De arra mindenképpen jó ez az időszak, hogy elidőzzünk olyan kérdéseken, esetleg elmerengjünk olyan politikai problémákon, amik nem kapcsolódnak ugyan az aktuálpolitkához, de mégis napi szinten meghatározzák a sorsunkat. Talán arra is jó az ilyenkor való elmélkedés, hogy a pártokat egy kicsit kivonjunk a gondolatainkból, és csupán a lecsupaszított politikai valósággal foglalkozzunk. Mostani írásom is egy ilyen, filozofikusabb, elgondolkodtatóbb írás lesz, és ennek megfelelően nagyobb terjedelmű. A kérdés, ami engem foglalkoztat már egy ideje az a felelősségvállalás. Vajon mekkora felelősség hárul az államra, és mekkora az egyénre? És az állam eleget tesz-e a felelősségéből adódó kötelezettségeinek? Ezekre a kérdésekre keresem a választ.

Már előző írásomban is jeleztem, hogy ennek a témának fogok szentelni egy hosszabb blogbejegyzést. Előre jelzem a Kedves Olvasó felé, hogy ez picit tömény lesz helyenként, de megpróbálok azért a közérthetőség elve szerint fogalmazni.

Először is kezdjük azzal, mi a felelősség? A Wikiszótár meghatározását én egy kicsit pontatlannak érzem. Szerintem Horváth Ágnes: Az oktatás jogszabályi környezete c. munkájában sokkal pontosabb meghatározást ad erre a szóra (itt). A lényeget idézem:

A felelősség helytállási kötelezettség mindazért, amit teszünk, vagy elmulasztunk.

A felelősség általában valamilyen társadalmi norma megsértése kapcsán merül fel, valamely jogsértő magatartás és a társadalom által jogszabályi formában megfogalmazott követelmény közötti viszony negatív értékelése.

A felelősség kifejezéssel olyan helyzetet határozunk meg, amellyel akkor kerülünk szembe, ha valaki elmulasztotta kötelezettségét, sőt megszegte valamely norma által előirt kötelmét. Az a norma lehet törvény, szokás, erkölcsi vagy vallási elv. Tehát van erkölcsi és jogi felelősség.

 

Ez a megfogalmazás szakszerű, és mint látható szaknyelven íródott. Ezt röviden úgy lehetne értelmezni, hogy a felelősség kérdése akkor merül fel, ha valaki az előírt kötelezettségének nem tesz eleget, vagy megszegi azt. Ez persze felvet még egy kérdést: mi a kötelezettség? Erre már picit nehezebb választ találni. A Wikipédia erre rövid meghatározást ad (ami elég pontos).

A kötelezettség olyan pénzbeli tartozás vagy egyéb, kötelezően teljesítendő feladat, amelyre valakit általában jogszabály vagy szerződés kötelez.

A szemfüles Olvasó máris észrevehette, hogy a kötelezettségnél jogi meghatározást adtunk meg, miközben a felelősség kapcsán normáról beszéltünk. Bizonyára az Olvasó is arra gondol, amire én: nem minden norma jogi norma (ahogy azt Horváth Ágnes nagyon helyesen ki is fejti). Ha pedig minden norma kapcsán felmerülhet a felelősség kérdése, akkor az nem lehet tisztán jogi kérdés. Ahhoz, hogy az állam felelősségét taglaljuk, túl kell lépnünk az állam jogi felelősségén, és feltételeznünk kell, hogy létezik egyfajta erkölcsi felelőssége. Ez azért fontos, mert míg a jogot maga az állam alkotja meg, addig az erkölcs sokkal mélyebben gyökeredzik, mint a törvényhozás mechanizmusa: magukban az emberekben van. És - mivel a fentiekből tudjuk: felelősség és kötelezettség kéz a kézben jár - éppen ezért léteznie kell erkölcsi kötelezettségnek is. Ezek nincsenek megfogalmazva, nincsenek leírva. Nem jogi kötelezettségek. De olyan kötelezettségek, amiket érzünk, hogy az államnak vállalnia kell. Tudom, hogy ez alapján kicsit homályosnak tűnik az erkölcsi kötelezettség fogalma a világosan megfogalmazott jogszabályi kötelezettséggel szemben, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy létezik ilyen is. Hogy is mondják ezt? Íratlan szabályok. Olyan elvárások az állammal szemben, amik ugyan nincsenek megfogalmazva, de érezzük, hogy az államnak meg kell tennie.

Ez idáig kicsit töménynek tűnhet, de mivel gyakorlatias emberek vagyunk, nézzünk pár gyakorlati példát! Például úgy gondoljuk, hogy az államnak segítenie kéne a hajléktalanokon. Amíg az emberek ezt így érzik, és el is várják az államtól, addig ez az állam erkölcsi kötelessége. Ha az állam ezt jogszabályba foglalja, onnantól válik csak jogi kötelezettséggé. De onnantól kezdve, hogy megfogalmazódott bennünk a gondolat, hogy az államnak a hajléktalanok segítése egyfajta kötelezettsége, már úgy fogjuk gondolni: az állam felelős a hajléktalanokért. Ez akkor is igaz, hogyha jogszabályba foglaltuk a kérdést, és akkor is igaz, ha nincs ugyan róla jogszabály, de a társadalom így gondolja. Merthogy a kötelezettség és felelősség kérdése nemcsak a jogon múlik, de nem is az egyén elképzelésén, hanem a társadalom egészének gondolkodásán. Egyszerűbben: ha sokan úgy gondolják, mint én, hogy segíteni kéne a hajléktalanokat, csak akkor lehet kötelezettségekről beszélni.

Eddig ugye állami kötelezettségekről és felelősségről beszéltem. De természetesen ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy az egyénnek is van felelőssége, mint ahogy kötelezettségei is. Talán ezeket kevésbé kell ecsetelni: mindenki tisztában van a saját kötelességeivel. Azonban érdekes képet akkor kapunk, ha megnézzük, hogy az egyén és állam felelőssége bizonyos kérdésekben hogyan oszlik meg. Alapesetben joggal várhatjuk el, hogy az államnak több kötelezettsége legyen, mint az egyes egyéneknek. Miért is? Az államnak két eszköz áll rendelkezésre, ami az egyénnek biztosan nem (legalábbis az átlagembernek semmiképpen): Az egyik a hatalmas anyagi forrás, ami természetesen az adó-, járulék- és egyéb bevételekből származik. A másik pedig a kontroll gyakorlása az erőszakszervezetek felett (mint például a rendőrség, hadsereg stb). E kettőt röviden úgy foglalhatnánk össze: pénz és hatalom. Mivel az államnak pénze és hatalma van, ezért sokkal több mindent tud megtenni, mint az egyes egyének. Ebből fakad a nagyobb kötelezettség is.

És itt álljunk is meg egy kicsit, vegyünk egy nagy levegőt. Ha az eddigi tömény tartalmat a tömény szeszesitalokhoz hasonlítjuk, akkor most a kellemes koktélozgatás ideje következik. Persze a fentebbi témát még ennél is jobban ki lehetne vesézni, de most nem mennék bele mély politikai filozofálgatásokba, sem pedig szociológiai magyarázkodásba. Inkább azt szeretném felvázolni különböző példákon keresztül, hogy a hétköznapok világában hogyan is jelenik meg az állami felelősségvállalás kérdése, vagy inkább hogyan érződik annak hiánya. Kalandozgassunk el tehát a tömény fogalmak világából a hétköznapok színesebb világa felé.

Nemrég a Totalcar nevű autós magazinban olvastam egy cikket. Hosszú volt, de autótulajdonosként csak úgy faltam a sorokat. És nem véletlen. Megpróbálom a cikket röviden összefoglalni.

Adott István. István 2015 őszén vásárolt egy Suzuki Jimny típusú terepjárót. Az eredetvizsgánál és az átírásnál mindent rendben találtak. A hatóságok azonban 2016 januárjában lefoglalták az autót. Az ok az, hogy orvgazdaság gyanúja áll fenn. Ez egy autó esetében azt jelenti, hogy az autó eredetiségével kapcsolatban kétség merült fel. István sokáig nyüstölte a hatóságokat, ám a cikk szerint június elejére sem sikerült semmit sem intézni az üggyel kapcsolatban. Konkrétan az az abszurd helyzet állt fenn, hogy miközben a rendőrség lefoglalta az autót, annak átvizsgálását elmulasztotta. István azóta is fut az autója után. Hogy mi az ügyben a legfrissebb fejlemény, azt bevallom, nem tudom. Ám az egész történet felvet néhány kérdést és problémát.

Amikor az ember megvásárol egy autót, nem olcsó mulatság a saját nevére való átiratás. Ez egy sok tízezer forintos költség. Van egy eredetvizsga, fizetni kell vagyonszerzési illetéket, és ott van még az új forgalmi és törzskönyv kiállítási díja (és akkor még nem is beszéltünk a felelősségbiztosításról). Egy személygépjárműre (hengerűrtartalomtól függően) az eredetvizsga díja 17 000 és 20 000 Ft között mozog. Bizony nem kis összeg ez! Ezt a vizsgát kötelezően el kell végezni. Ez egy kötelezettség, ami az egyént terheli. Amikor az egyén gépjárművet vásárol, akkor felelősséget vállal arra, hogy ezt a vizsgát saját költségen (!) elvégezteti. Ezért cserébe az államot kötelezettség terheli, hogy kiderítse a személyautó nem lopott, körözött, illetve, hogy a gyári alkatrészek vannak-e benne (ez a motor, alváz esetén fontos). Az állam tehát felelősséget vállal arra nézve, hogy gépjárművünk eredetiségét hitelt érdemlően bizonyítja. Ez idáig rendben is van.

Azonban István esete arról tanúskodik, hogy valahogy az állam részéről a dolgok nem akarnak működni. István ugyanis hiába végeztette el az eredetvizsgát, valahogy mégis átcsúszott az autó rajta, és csak utólag derült ki, hogy gondok vannak. És István esete nem egyedi eset. De ez felvet egy nagyon súlyos kérdést: vajon bízhatunk-e abban, hogy a pénzünkért cserébe az eredetvizsgán kiderül a gépjármű valódisága? István esete azt sugallja, hogy nem igen. Természetesen semmiféle garancia vagy kártérítés nem jár Istvánnak, sem senkinek, akinek sikeres eredetvizsga után esetlegesen a hatóság lefoglalja az autóját. Vagyis az állam nem vállal felelősséget az eredetvizsga minőségét illetően. Így persze joggal merül fel a kérdés, hogy mi értelme van az egésznek? Sajnos azt kell mondjuk, érezzük, hogy pénzlehúzás szaga van a dolognak. De nem is a rá költött pénz zavarja az embert annyira, mint az, hogy minden felelősség az egyénre hárul. Az állam egyszerűen csak megvonja a vállát. Szerény véleményem szerint egy demokráciában ez minimum aggasztó.

De nem csak az eredetvizsgát lehetne felhozni. Vegyük például az utak állapotát. Magyarországon híresen sok a rossz út. Amikor én egy autót vezetek, akkor felelősséggel tartozok annak állapotáért. Azért, hogy ne legyen balesetveszélyes. Ez természetesen nem csak a kétévente esedékes, és igen költséges műszaki vizsgát jelenti, hanem az időközben szükséges karbantartásokat. Időnként lengéscsillapítót kell cserélni, motorékszíjat cserélni, nyári-, téli gumit rendszeresen cserélni, és lehetne hosszasan sorolni. Ez rengeteg költség, rengeteg kiadás. Mindezt azért, hogy az autóval még sok tízezer, százezer kilométeren át lehessen biztonságosan közlekedni. Ugyanakkor az állam részéről itt sincs semmi felelősség. Hiába megy például tönkre a lengéscsillapítód a rossz utak miatt: saját zsebből kell fizetni a javítást. Az utakra nincsen minőségi előírás, vagy biztonsági. Rengeteg életveszélyes út van Magyarországon, és az állam mégsem tesz semmit. Sőt, nem is perelheted az államot az utak állapota, minősége miatt. De ha balesetet is szenvednél az út miatt, akkor is csak ennyivel intéznék el (ahogy általában szokták): az út és látási viszonyoknak megfelelően kell vezetni. Jogosan dühödsz fel ezen, Olvasó. És csak még jogosabb lesz ez a düh, ha jobban is kiszámolod, mennyi pénzt fizetsz te ezért. Amikor benzint vásárolok, annak az árának felét az adó teszi ki. Ezen felül még mindenki fizeti a teljesítményadót (régen: súlyadó), és elég sokan vásárolnak autópálya-matricát. Ezt a pénzt azért fizetjük, hogy az utakat rendben tartsák. Ehelyett mit látunk? Az állam megint semmiféle felelősséget nem vállal, miközben az egyénnek rengeteg felelőssége és kötelezettsége van. Ez így nem igazságos.

Még mindig a közlekedésnél maradva, pár héttel ezelőtt úgy adódott, hogy Pest megyén keresztül egy rövid szakaszon kellett használnom az M5-ös autópályát. Mivel rendelkezem megyei matricával, így nem kellett külön fizetnem az úthasználatért. De úgy gondoltam, hogy ha már fizettem azért (a megyei matrica révén), hogy használhassam az utat, akkor jó minőségű úttal fogok találkozni. Nos, kedves Olvasó, sajnos nem így történt. Az autó szinte végig rángatott ezen az úton. Még alacsonynak mondható, 80 km/h-ás sebességnél is (fel és lehajtásnál haladtam ennyivel egy nagyon rövid időre). No, nem durva rángatás, de apró kis rázkódások voltak, amiket éreztem. Mindenesetre elég zavaró volt ez vezetés közben. Természetesen a kocsival nem volt baj, hiszen előtte egy főúton minden gond nélkül haladt szintén magas sebességgel. Sőt, 1-2 héttel később más autópályán is simán haladt az autó. Persze, ez megnyugtató, hogy a kocsimnak semmi baja, de mégis aggasztó, hogy egy autópálya minősége is ennyire kritikán aluli. Természetesen külön pénzért cserébe. És talán mondanom sem kell, hogy itt se számíthat az ember semmiféle garanciára sem az államtól.

De nem csak a közlekedést lehetne felhozni példának. Vegyük például az egészségügyet. Azt hiszem, ennek borzalmas állapotát nem kell bemutatni (bár e mondatot elég gyakran elsütöm), úgy gondolom: mindenki ismeri. De ez is egy elég érdekes kérdés amúgy. Nem kevés járulékot kell fizetni azért, hogy az egészségügyet az állam fenntartsa. Ezért cserébe sokszor koszos, higiéniailag kifogásolható kórházakba kell járnunk; és a várólisták egy-egy vizsgálatra nézve iszonyatosan hosszúak.

Még idén év elején például elmentem fogászatra. Egyszerű fogtömésről lett volna szó - mondhatni, ez rutin művelet. Ennek ellenére nem tömték be azonnal a fogat, hanem időpontot adtak. Nem is kevés időre! Másfél hónappal később tudtam volna visszamenni. Én nem akartam annyi ideig várni, hiszen egy lyukas fogat azonnal kezeltetni kell, ezért kénytelen voltam önköltségen megcsinálni. Ezt 18 ezer forintom bánta. Itt is látható, hogy bár az állam fenntartja az egészségügyi intézményeket, de azok megfelelő és hatékony működtetéséért már nem vállalja a felelősséget.

De ugyanígy lehetne példának hozni az állam szempontjából másik nagy mumus területet: az oktatásügyet. Nem véletlen a megfogalmazás. Az utóbbi éveket elnézve nagyon úgy tűnik, hogy az állam e két területet (t.i.: egészségügy és oktatás) nem képes hatékonyan működtetni. És ez még jó indulatú hozzáállás. Rosszabb indulattal azt is mondhatnánk: nem is akarja. De hogy e kettő állítás közül melyik az igaz, annak kérdését elegánsan nyitva hagyom: megválaszolását az Olvasóra bízom.

Az oktatás egy nagyon összetett és bonyolult folyamat, ami sok szintből áll (pl. alsó-, közép-, felsőoktatás), és rengeteg tantárgyat érint. Nem azt mondom, hogy egyszerű működtetni, de ezért vannak a szakemberek. De láthatjuk, hogy sokszor a diák képzése nem elég hatékony. Viszont most nem szeretnék elveszni az oktatás széles világában, és csak egyetlen területre koncentrálnék: a nyelvoktatásra. Rendben, nem fogok kertelni, kimondom nyers megfogalmazással: a mai magyarországi nyelvoktatás lószart sem ér. A középiskolából kikerülő diákok nem tudják az órákon megtanult dolgokat hasznosítani. Egyfajta furcsa irodalmi nyelvet tanítanak velük, de a legfontosabbra: a kommunikációra, és a szóbeli kommunikációra már nem fektetnek elég hangsúlyt. Azzal, hogy az állam lehetővé, sőt kötelezővé teszi (nagyon helyesen) a középiskolai nyelvoktatást, felelősséget vállal arra, hogy a tananyag hasznosítható legyen egy külföldivel folytatott kommunikáció során. De úgy látni, hogy ez valahogy nem akar működni. Nem egy, gimnáziumból kikerült fiatal küzd ezzel a problémával. És aki nyelvet akar tanulni, annak mi marad? A költséges magánórák, önszorgalomból, saját pénzen finanszírozott tanulás. 

Ennél már csak egyetemeken rosszabb a helyzet. Az állam a diploma megszerzését nyelvvizsgához köti. A hallgatót tehát kötelezettség terheli, hogy nyelvvizsgát szerezzen. Az állam azonban ezért cserébe semmilyen felelősséget nem vállal. Az egyetemeken nem biztosítja a megfelelő nyelvoktatást, ami alapfeltétele lenne egy ilyen előírásnak. Utólag is csak a diplomamentő programmal próbáltak operálni, de ez inkább csak tűzoltás, mint a probléma megoldása. Megint csak az a helyzet, hogy az állam büntető jellegű politikát folytat, nem támogató jellegűt. Tudniillik, ha valaki diplomát akar, annak nyelvvizsgát kell szereznie, de a nyelvtudás megszerzését az állam már nem segíti elő hatékony és ingyenes egyetemi nyelvoktatással. A felelősség megint az állampolgárra hárul. Egyoldalú felelősségvállalás ez.

De más területeken is megfigyelhető ugyanez. Például az elmúlt években nagy port kavart devizahitelek ügye kapcsán. Vegyünk hát egy konkrét példát rá! Adott János. János egy kitalált személy példánkban, de nagyon sok "János" van az országban, és nagyon sokan tudnak azonosulni János problémáival. Mari néni szeretett volna saját házat vásárolni, ehhez pedig hitelre volt szüksége. Ne legyenek illúzióink: magyar fizetésekből évtizedekig is eltarthat, mire az ember egy saját házra szükséges pénzt összespórol hitel nélkül. És János sem akart a szülei lakásában lakni egész életében. János tehát hitelt vett fel. Azonban, amikor bement a bankba, akkor a forinthitel kamatait túl drágának találta. Az ügyintéző javasolta hát neki a svájci frank alapú devizahitelt. János aggodalmait szépen eloszlatta hatékony rábeszélésével, így János bátran vette fel a hitelt. Nem vállalt ő többet, mint amit bírt: 10 millió forintot vett fel, havi 50 ezer forint törlesztővel.

Azonban idővel az árfolyam beszakadt, és János törlesztője százezer forint fölé ugrott, miközben a fizetése nem emelkedett érdemben, a 10 millió forintból pedig 20 millió forint lett. Persze közben becsületesen törlesztgetett, de már látta, hogy nem bírja. Ekkor jött állambácsi, és azt mondta, lehetővé fogja tenni, hogy kedvezményes áron végtörlesszen. János élt is volna ezzel a lehetőséggel, hogy ő 180 forintos árfolyamon törlessze vissza hitelét, de hamar rájött, hogy nincs neki zsebben 15 millió forintja. János rájött, hogy ez a megoldás csak a gazdagoknak kedvez. Jánosnak egyedül kellett vállalnia a felelősséget az árfolyam beszakadásáért, amit a kormány felelőtlen politikája okozott, és egyedül kellett volna fizetni a hitel törlesztőjét abból a fizetéséből, ami a kormány felelőtlen gazdaságpolitikája miatt nem akart emelkedni.

De János még bízhatott egy utolsó segítségben: a forintosításban. Ki volt zárva, hogy piaci árfolyamon történjen a forintosítás, hiszen a Rogán is megígérte, hogy nem így lesz. Azonban János nem tehetett arról, hogy Rogán segget csinált a szájából (hogy egy szép magyar szólással éljek), és mégis piaci árfolyamon történt a devizahitelek forintosítása. Az állam még a megtévesztésért sem vállal felelősséget, nemhogy a rossz törvényi szabályozásért. János kénytelen rájönni: az állam vezetői hazug, semmirevaló politikusok, akik semmiért sem vállalnak felelősséget.

Mert, amiket fentebb felsoroltam, bizony mind az állam vezetőinek romlottságát tükrözik. Mert egy állam csakis olyan formában képes működni, ahogy a vezetői működtetik. Ha a vezetői rosszul működtetik, akkor rosszul fog működni. Ha a vezetői nem látják be, hogy rosszul működik az állam, akkor alkalmatlanok arra, hogy vezessék azt. Ha pedig tisztában vannak saját alkalmatlanságukkal, és mégis ragaszkodnak hatalmukhoz, akkor pedig nem csak bénák, de aljasok is. Nehéz jó indulattal beszélni országunk vezetőiről. Azt hiszem, rossz kormányokból bőven kijutott nekünk az elmúlt évtizedekben.

Nem véletlenül hoztam fel még a legelején a szülőtartás intézményéről szóló előző bejegyzésemet. Nagyon is jól mutatja az irányt, ami felé haladunk: egyre több felelősség hárul az állampolgárra, és egyre kevesebb felelősséget hajlandó vállalni az állam. Helytelen, mert már említettem, de megint leírom: az államnak van pénze és hatalma ahhoz, hogy felelősséget tudjon vállalni. De hát mit ér ezzel, ha pénzét ellopják, a hatalmat pedig hitvány emberek gyakorolják?

Fentebb csak néhány példát hoztam az élet pár területéről, de még számos példát lehetne hozni. Itt meg szeretnélek kérni, Kedves Olvasó, hogyha tudsz olyan példát a saját életedből, amikor az állam nem volt hajlandó a felelősséget vállalni, és minden felelősség egyedül rád maradt, akkor azt írd le kommentben!

De nem zárhatom le e bejegyzést anélkül, hogy ne próbálnám kicsit kategorizálni a fentebb leírt példákat. Kétfajta eset létezik.
1) Az állam nem vállalja a felelősséget azokért a dolgokért, amiknek működtetésére kötelezettséget vállalt.  Ide tartozik például az oktatásügy és az egészségügy kérdése.
2) Az állam nem gyakorolja elég hatékonyan ellenőrző szerepét, és ezért nem vállalja a felelősséget. Ide tartozik a devizahitelesek ügye, vagy az eredetvizsga kérdése (amit független cégek végeznek).

Ha eddig eljutottál, Olvasó, akkor köszönöm, hogy végigolvastad. Kissé terjedelmesre sikerült, de ezt a témát nem lehet röviden összefoglalni. Hosszú téma ez, mely kifejtést igényelt. Azért reménykedjünk benne, megélhetjük még egyszer, hogy az állam hajlandó lesz végre felelősséget is vállalni, és nem az állampolgár nyakába szakad minden.